Nyolc év elteltével váltottam, soha korábban ennyit egy helyen nem töltöttem, pedig e tekintetben nem vagyok mozgékony alkat. Apropó, vizsgálta-e magát a kedves Olvasó, hogy az állás-váltásait maga kezdeményezte, vagy a folyamat egy külső hívó szóra indult?! Engem többnyire hívtak, azután jött a rágódás, jól döntök-e, ha csomagolok. Most magam határoztam az indulásról. Utoljára ültem a már teljesen „kicsomagolt” szobámban, ahová néztem, mégis minden a helyén volt. Hirtelen megszorított az elhagyott nyolc év, szemtanú hál’ Istennek nem volt, addigra már mindenki hazament.

Papolnak az élethosszig tartó tanulásról! Vezetőnek mégsem tanítanak. Önöket kiképezték, miként szidjon meg egy beosztottat, de úgy, hogy a leteremtésnek számára mégis pozitív üzenete legyen? Hogy miként irányítson hatékonyan osztályokat? Szaktudás hiányában a személyiség dominál. Olyanra formálom a közösséget, amelyben összességében jól érzem magam, benne az önzéssel, hiszen szeretek elégedetté tevő visszacsatolásokat kapni. Nem kedvelem a tekintélyelvűséget, ami éppen, hogy nem azonos a kellő tisztelet megadásának elmulasztásával. A közösség működtetésében a hierarchiától nem tekinthettem el, ugyanakkor nem arra alapoztam, hogy feljebb vagyok a szamárlétrán. A másikért való felelősség, a kollegiális összetartozás tapasztalatom szerint sokkal nagyobb működtető erő, mint a szőnyeg szélére állítás. Hogy a közösségbe felszabadult pszichével járjon be – lehetőség szerint – valamennyi odatartozó, hogy a vasárnap délutánok ne a hétfői munkakezdés árnyékában teljenek.

Közösségteremtő szempontjaimból talán sikerült egy keveset átültetni a munkanapokba. Bejárogattam a „sétálócédulámmal”, kollégáim megtudták, hogy ott vagyok, jöttek és beültünk egykori nagy, a teljes közösségnek helyet biztosító szobámba. Munkaidejükben (!) kinyitottak egy pezsgőt, megtisztelve a váratlan együttlétet. Olyan volt ez, mint egy ünnep, ami visszavisz az időben. Az elmúlt, amiről csak utóbb állapíthatjuk meg valós értékét.

Dr. Horváth István, felelős szerkesztő